Monday, April 9, 2012

Töredékek

Olyan lesz ez a bejegyzés, mint a kisgyerek, aki a nagyszülei házában játszik és megtalálja az öreg falépcsőt, amely a padláshoz vezet. Ujjnyi vastagságú por mindenhol, fojtogatóan dohos szag a levegőben, és elhagyatott fecskefészkek a gerendák tövében. És megannyi kincs, amely felfedezésre vár...

Habár ezt a blogot már bezártam, az újhoz pedig még nekilátni sem volt időm, találtam pár versrészletet (vagy éppenséggel egy teljes egészet) és idézetet, amelyeket talán jobb megmutatni, mint egy eldugott Windows dokumentumban tartogatni, vagy egy papírfecnin tárolni valahol a szobám kuplerájában. Azon is elgondolkodtam, hogy az új blogra már nem írok magyar nyelven, mert minek? Úgy őszintén. Saját magamhoz beszélni angolul, meg akár németül is tudok. Na mindegy, ez egy olyan dolog, amire még aludnom kéne párat. A sztori újraírt részei biztos magyarul kerülnének fel, de a többiben már nem vagyok ennyire biztos.
Remélem, ha valaki esetleg idetéved, akkor megtalálja a szépet a legrövidebb sorokban is, az üzenetet a különféle idézetekben, és hasznára válik valamelyik olvasott anyag. Igyekeztem beszámozni őket, hogy ne folyjanak annyira össze.

Töredékek

1.
"...Olyan otthon ez
Ahol nem vagyok itthon.
Idegen minden zörej.
Várok, mint bebörtönzött
Egy napra, mely tán sosem jön el

S tengődök óráról-órára
Mint útszéli porban a gaz
Megváltva haldokol a levél
S jobb életet remél a mag..."

Egy teljes vers szakítás utánra:

Noir

Vassal, lánccal és kötéllel
Vérrel, s megfagyott reménnyel
Telepedett megfáradt vállamra
A magány

Angyal ölében síró lanttal
Véres földön bőszült tankkal
Vetekszik becsapott, elárvult
Szívem

Őrizlek, mint hajnalt a harmat
Mint elfújt gyertyalángot a szobaablak
Melynek füstje kering
Csendesen

Hiányzol kedvesem

Ágyunkban nyomodban hideg kél
Mint temetőben a hideg szél
Mely lágyan keringőz
A sírköveken

Fekete szerelem

Ha nem szeretnélek
E sorokat sem írnám
Száz hazugságod százszor visszasírnám
Keservesen. Hadd fájjon!

S összetört minden álom.
Minden, ami te és én,
És a bíboros Éden kitaszít
Megöl.

(…) És a tavasz könnyű fonákjain szabadon engedem vágyálmaim."

Idézetek:

1.
"A szívdobbanás nem csak egy tompa, mellkasból jövő hang. A szív egy hangszer, s az élet a zene. Minden egyes melódiája átmelegít és örömet ad. Hiszen az ő ritmusára tanult meg zenélni az én szívem is."

2.
"A küzdés nem csak egy szó. Nem egy állapotleírás. Nem egy betűkből álló álarc. A küzdés egy tettekből álló bizonyítvány Istennek, hogy méltó vagy az álmaid eléréséhez."

3.
"Ha választanom kéne egy dolgot, amellyel kifejezhetném a kötődésem valaki iránt, akkor a szelet választanám. Kicsavarnék a földből minden fát, amely az útját állná, mérföldekig hajítanék bármit, ami veszélyt jelentene rá. Elfújnám az összes viharfelhőt, a Nap melegét pedig teste köré gyűjteném, hogy minden egyes léptével újabb és újabb erőre kapjon. Csuklyát szőnék a napsugárból és széles vállaira teríteném. Ha pedig elfárad, átkarolnám, mint a megszáradt falevelet, és elrepíteném az álmai felé. Egyszerűen csak felkapnám és szárnyalnék vele, ahogy a színes papírsárkány szeli a kék eget. És áthaladnánk alföldek, erdők, homokos dűnék, és széles sziklakertek felett. Kacagva versenyeznénk a madarakkal, összebújva pihennénk meg a templomtornyokon. Aztán amint a Nap lemegy, lefektetném az ágyába, tagjait pedig úgy ölelné körbe a tömött paplan, mint a gyönge pólya a kisdedet. És azzal az erőmmel, amellyel reggel még fákat csavartam ki érte, most az arcához érnék. Gyöngéden és csendesen, mint ahogy a szitakötő szárnya rebben, úgy altatnám el, minden apró cirógatással. S amint elszunnyad, visszaköltöznék a széles égboltra, hogy aztán másnap ismét a legjobb barátja lehessek."

4.
"Aludhatok melletted? - suttognám halkan, miközben óvatosan az ágyad mellé kuporodnék. Te lassan felnyitnád szemed, és ajkaid mosolyra ívelnének. Lágyan bólintanál, elhúznád a takaród, majd lehajolnék, lassan hófehér lepedődre másznék, és szorosan hozzád simulnék. Arcomat a nyakadba temetném, te pedig átkarolnál. Lehunynám a szemem, lélegzetvételeid pedig az arcomon kúsznának végig. Izmos tested rámnehezedne, és egy puszit nyomnál a fülemre. Édes bizsergés futna végig a tagjaimon, majd halkan dúdolni kezdenél egy dalt, amelyet csak mi ketten ismerünk. Elmosolyodnék, pulzusom nyugodtabb ritmusra váltana. Combom a csípődön nyugodna, homlokom az álladnál, majd a takarót magunkra kanyarítanám. Testünk úgy fonódna össze, mint a szél ringatta fűszálak, melyek egymásra hajolva keringőznek. Végigsimítanál a hátamon, miközben lassan elaludnék. Álomba ringatna a szívverésed, melyet ezer közül is felismernék. Úgy, ahogyan édesanyád is, miután a sajátja árnyékában vigyázott rád. És minden egyes éjszaka a világ legszebb ünnepe lenne, ha a te karjaidban aludhatnék el."

5.
"Nem akarok egy nap úgy felébredni, hogy nem jutsz az eszembe legalább egyszer. Nem akarok egy hetet átélni úgy, hogy nem hallom legalább egyszer a hangod. Nem akarok egy napnál tovább egy olyan szobában lenni, ahol nem nézel egy képről vissza rám. Ha csak belegondolok abba, milyen lenne, ha egyszer ne adj’ Isten egy baleset érne és elveszítenék minden emléket, amelyet te adtál nekem, megijedek. Sosem akarok ilyesmit átélni. Eddig veled éltem túl mindent. Nem akarok úgy felébredni, hogy te nem vagy tőlem pár országnyira. Nem akarok úgy felébredni, hogy baj ér téged és veled van tele a sajtó. Nem akarok úgy felébredni, hogy nem látlak nevetni, nem látlak énekelni a színpadon. Nem akarok úgy felébredni, hogy te nem vagy.

Akkor inkább visszadőlök a párnára, lehunyom a szemem, és alszok örökre."

6.
"Bemenekültem egy picinyke világba. Olyan falak közé, amelyek nem eresztik be a hideget, amelyek addig ölelnek, amíg én akarom. Hagytam, hogy levendula füstje keringjen a szobámban, hogy nárciszok heverjenek a párnámon és hogy az arcomra vetüljön az a tavasz, melyet te hoztál a szívembe hosszú évekkel ezelőtt. De amikor felnyitom a szemem, mindig szembesülök vele: idebent örökké tél van."

7.
"Élni és életben lenni nem ugyanazt jelenti. Életben lenni annyit tesz, mint hallgatni a mesét, és álmodozni.
Aki pedig éli az életet, az valóra váltja az álmait, hogy később azokról mesélhessen. "

8. Születésnapra írtam:
"Az élet egy nagy utazás
A te dolgod az, hogy fölfedezd
S mikor hajad ősz, arcod barázdált
Száz évig lehessen olvasni könyvedet
Melyet az élet köttetett
S arannyal a borítóján neved."

Ha bárki is vette a fáradtságot, hogy mindezt végigolvasta, annak nagyon szépen köszönöm a figyelmet. ♥

Wednesday, March 7, 2012

Költözés


















Sziasztok drága olvasóim!
Nagyon régen írtam ide, elnézést. Először is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki szurkolt nekem Agnusdei-nél, ugyanis első helyezett lettem a novellaíró versenyén. Eddig 5 ilyen versenyen indultam, 4 sikerült dobogós helyezésre, ebből kettő győztesként. A maradék egy pedig különdíjas lett. Ez nekem hatalmas dolog, ha más nem, ez mutatja, hogy valamicskét, de fejlődök az évek alatt. =) És komolyan könnyeket tud csalni a szemembe, amikor az írással kapcsolatos bejegyzéseimre lájkot kapok, az eredményeimre pedig gratulációkat. Nagyon sokat jelent ez nekem, köszönöm. <3
De itt jön a lényeg, amiért ez a post megszületett: Ez itt az utolsó bejegyzésem, mert a blog el fog költözni. Nem tudom pontosan, hogy az új mikor lesz kész, de amint végzek vele, mindenképpen körbeküldöm a linkjét.
Ez a lépés már hetek óta érlelődik bennem, de csak most jutottam el odáig, hogy neki is lássak a dolgoknak. Az új blogon ugyanis nem csak magyarul lesznek olvashatóak az írásaim, hanem angolul, németül, és ha pár francia barátnőm továbbra is besegít nekem, akkor értelem szerűen franciául is. Ennek az a lényege, hogy minél több emberhez eljusson amit csinálok, ugyanis már egyre többen rágják a fülemet Twitteren =)
És ez természetesen időigényes. Sztorit nem hiszem, hogy lefordítok, csupán idézeteket, verseket és novellákat.
És itt jön a mondandóm második fele:
A "Black Blooded Angel"-t nem fogom folytatni. Sajnálom, hogy így félbehagytam, mint anno GoldenTH-n a Bill naplóját, de egyszerűen nincs már rá se energiám, se időm, és a sztori is elcsépelt, hiszen ha valaki kinőtte a vámpírokat, akkor úgyis az angyalokhoz nyúl. Engem pedig aki ismer, az tudja, hogy én nem szeretnék a "tucat" író lenni. Nagyon hálás köszönet mindenkinek, aki eddig olvasta, azoknak pedig főleg, akik vették a fáradtságot és lájkolták vagy kommentelték a részeket. Hát ritka volt ám, mint a szakállas Hagen. =) De legalább jól szórakoztunk.
És a harmadik részben azt szeretném megemlíteni, hogy a Je t'aime á la folie sztori felkerül az új blogra, viszont egy új, BŐVÍTETT KIADÁSBAN. A magyarázat egyszerű: 17 évesen írtam, és azóta rengeteget változott fogalmazásilag a stílusom. Minden részben lesznek újítások, és talán több embernek elnyeri majd a tetszését. És én is biztosan jobb szívvel fogom feltölteni, ha látom, hogy 100%-os a munkám. És elképzelhető, hogy pár novellámba is beleturkálok, de ezt úgyis meg fogom jegyezni, ha feltöltöm őket.

Ennyit szerettem volna összefoglalni, magát a blogot egyelőre nem törlöm, mert szükség van a régebbi postokra (sosem lehet tudni, mikor folyamodik öngyilkossághoz a számítógépem =D). Reméljük, hogy az új blog sokkal sikeresebb, élvezhetőbb és szebb lesz, mint amilyen ez valaha volt. Megpróbálom majd ezt elérni, ahogy az időm, a lehetőségem és a képességeim engedik. =)

Vigyázzatok magatokra, sziasztok <3

Friday, January 27, 2012

Öt perces - Mindent és semmit




















Szeretném megfogni a kezét.
Érezni a bőre melegét az ujjbegyeim alatt, ahogy az szép lassan a szívemig vándorol. Hozzásimulni, mint a hajnali napsugár a kopár házfalakhoz, hogy aranyszínű báli ruhákba öltöztesse minden egyes szegletüket.
Magamba szívni a pórusaiból áradó parfümöt, majd lehunyt szemmel egy másik világba szédülni. Fejemet a mellkasára hajtani, s megfáradt testem két karja börtönébe zárni.

Szeretnék mindent - és semmit.

Szeretnék ölelésében nyugalmat találni
Szíve dallamára álmokat komponálni.
Szeretnék a legjobb barátja lenni.
Gyönge bizalma hajtásából erős fát nevelni
S hevítő melegben árnyékában megpihenni.
Szeretném, mint könyvben a titokzatos írást
Száz évet sem bánnék, hogy megfejtsem a titkát.
Szeretnék mélybarna szemeibe nézni
Tekintetének tüzében boldogan elvészni
Álomba ringatni, halkan és csendesen
Ahogy a tündérmese a legkisebb gyermeket.
Szeretnék egy nap a mindene lenni.
Vállára a könnyes arcom letenni
Mint hívő, a jóért megváltozni
Szíve oltárán önmagam feláldozni.
Szeretném megóvni, mint a felhők a Napot
Tisztelni, mint az emberek a papot
Szeretnék csak egyvalaki lenni
Akiért képes lenne bármit megtenni.

Szeretném, ha mindez igaz volna
Lázasan reszketve az ajkaim szólnak
Minden éjjel s nappal ugyanaz az álom
Az ő csiszolatlan szívét kívánom.
S talán eme vágyak valóra se válnak
Talán odafönt még ki is kacagnának
Elüldöznének a világ végére
Talán az ördögnek se lennék terhére.
De én hinni akarok szeplőtlen nászában
A vágyakozás bolond, fájó gyászában
Csak egy percet.
Hogy ölelhessem, ahogy még senkit
Hiszen szeretnék én mindent - és semmit.

Friday, January 13, 2012

L'homme fatal - folytatás

Tudom, hogy késtem vele, elnézést. De az igazán izgalmas részek csak ezután következnek... =)

De valahogy mégiscsak különleges érzés volt ez. Abszurd, de ugyanakkor csábító. Mint amikor a legszigorúbb diétád alatt azt mondja neked az orvos: „Most egy órád van arra, hogy azt egyél a cukrászdában, amit csak akarsz!” - biztos vagyok benne, hogy úgy rohannék, mint akit kutyák kergetnek. Már elképzelni is elég azt a kánaánt, ami ott fogadna. Ahogyan kettétörne a tortaszeletet fedő tükörsima étcsokoládélap a villám alatt… talán a mi erkölcsi deszkaajtónk is ugyanígy esett darabjaira, amikor egymás kezét fogva berúgtuk azt.
Oh, és a puncs. A csókja… na, az puncs volt. De az ő ajkaiban valahogy több volt a rum. Egészen megszédültem tőle.
És amit megtettünk egyszer, azt megismételtük. Először kétszer, aztán háromszor… a hatodik alkalom után már nem számoltam. Eleinte ez az egész szép volt és jó. Hetente kétszer-háromszor éjszakáztam nála, olyankor mindig azt hazudtam a férjemnek, hogy esti műszakra osztottak be a munkahelyemen. És ő elhitte, vakon és szerelmesen, hogy minden egyes szavam igaz, és minden alkalommal olyan meleg csókkal engedett el itthonról, hogy egy idő után kezdtem kellemetlenül érezni magam. Próbáltam leplezni az egyre növekvő nyugtalanságomat, amennyire csak lehetett. Két hónapig műveltem a háta mögött ezt az egészet… egyre jobban kezdett égni a pofámon a bőr.
Kilenc éve, amikor először találkoztunk, akkor az egyik este a Duna parton sétáltunk kéz a kézben. Összebújva gyönyörködtünk a város fényeiben, miközben lassú zene szólt az egyik hajó fedélzetéről. Rám mosolygott és azt mondta, hogy amíg él, küzdeni fog azért, hogy én lehessek a legboldogabb ember a Földön. Akarva-akaratlanul is végiggördült egy könnycsepp az arcomon és örömmámorban ugrottam a nyakába. És akkor mindent elfelejtettem. Mindent, ami fájt, mindent, ami tilos volt. Soha nem éreztem még magam olyan jól, mint azalatt a négy nap alatt, amikor nálam volt. Aztán amikor összeköltöztünk… amikor összeházasodtunk… amikor megszületett a lányunk…
És az egyik alkalommal, amikor mentem hazafelé az én kis szöszke ágytársamtól, belém hasított ez a múltbéli kép a Duna partról, a férjemről és rájöttem, hogy undorító, amit művelek. Ő mindent megadott nekem, amire csak vágytam. Nem méregdrága tárgyakra kell itt gondolni, hiszen egyikünk sem rendelkezett milliókkal. Ő feltétel nélküli szeretetet ajándékozott nekem minden egyes nap, amelyhez még a legdrágább nyakék sem érhetett fel. Azt hinnék, túlzok, de nem. Valóban mi voltunk az egyik legboldogabb pár a világon.
Keserű szájízzel húztam össze magamon a kabátom. Véget kell ennek vetni. Egyszer és mindenkorra. De mit tehetek azért, hogy ne lássam meg még egyszer a nevét a telefonom kijelzőjén, hogy ne fussak vele össze az utcán és hogy ne kelljen attól tartanom életem végéig, hogy vajon mikor találkozunk össze valahol?
Ki kell őt törölnöm az életemből. De úgy, hogy soha többé ne térhessen vissza oda…

Mindent kiterveltem a legapróbb részletekig. Nem csúszhatott hiba a gépezetbe. Magabiztos léptekkel haladtam a lakása felé, közben igyekeztem a lehető legnyugodtabbnak tűnni.
Tudtam, hogy ma találkozunk utoljára.
A kaputelefon háromszor csöngött ki, mire meghallottam a hangját. Ércesen szólt a készülék gagyi hangszórója, mégis hevesebbre váltott a szívverésem.
-Szobaszervíz? –kérdezte kacagva.
-Neeem, pizzafutár! –vágtam vissza, majd én is elnevettem magam.
-Milyen pizzát hoztál?
-Hmm… sonkás-gombás megfelel?
-Fúj, te most komolyan a szomszédomat jellemezted?
-Fúj, fejezd már be, különben visszafordulok! –nevettem.
-Na jó, gyere! –adta meg magát, a szokásos, gyermekien csengő kacajával, majd megszólalt a bejárati ajtó nyílását jelző berregés. Az egész testemmel kellett a nagy, feketére mázolt vasajtónak dőlnöm, hogy bejuthassak a házba. A lépcsőház épphogy ki volt világítva, a lépteim hangosan visszhangzottak a graffitikkel tarkított falak között. Szerencsére a választottam lakása nem tükrözte az épület állapotát. Emlékszem, mennyire gyorsan vert a szívem, amikor végre felértem a negyedikre és a karjába zárt.
Mosolyogtam...
De mindez hamis mosoly volt. Már szinte kínosan megjátszott, melyről rajtam kívül senki sem tudott. A rúzsom volt az én álarcom, amely elfedte az összes elsuttogott titkom súlyát és tompított a szerelmes szavaim csengésén. És ez a maszk nem csak az ajkaimat takarta el, hanem a lelkemet is. Bíborra színezett minden kis sötét zugot, amelyekről azt kívántam, bárcsak sosem jöttek volna létre. Mert azokban az árnyékos szobákban volt megírva a sorsom. A tetteimnek súlya, melyekről nem gondoltam volna, hogy életem utolsó napjáig követni fognak majd. Rám telepednek és megnyomorítanak, mint a legártalmasabb kór, amely csak létezik. Akkor még nem tudtam, hogy milyen életem lesz ezután. Csak abban voltam biztos, hogy valahogy meg kell oldanom a helyzetet.
És hajszál pontosan terveztem el mindent, mintha épp egy börtönből akarnék megszökni.
Igazából… saját magam elől kellett volna megszöknöm. De sajnos erre már nem volt lehetőségem.
-Hoztam neked pezsgőt, Fabien! –mosolyogtam, majd karjaim a tarkója mögött fonódtak össze, ajkaim pedig végigsimultak az övéin.
-Hmmm, már érdemes volt téged beengedni! –válaszolt a szokásos idióta módján, majd közelebb húzott magához. Az idő vasfoga egy cseppet sem változtatott az imádnivaló babaarcán. Amikor boldog volt, szinte az egész univerzumra kivetődött a jókedve, ha viszont szomorú volt, mindig kisebb tömeg vette körül és senki sem tudta megállni, hogy ne babusgassa őt legalább öt percig. Nem csak akkor hálálkodtam némán az anyjának, amikor megláttam meztelenül, hanem bizony akkor is, amikor csak szimplán a szemembe nézett. Már csak azért a kék szempárért sem lehetett rossz dolog felnevelni ezt a „kölyköt”.
-Egy perc és kibontom! –kacsintottam, majd lehámoztam magamról a kabátom, és a kanapéra dobtam le.
-Okés, én viszont főztem!
-Nocsak, akkor lehet, tényleg pizzát kellett volna rendelnünk! –vigyorogtam, miközben kipakoltam a pezsgőt az asztalra.
-Oh, maradj már, föl sem fogsz tudni állni, mert imádni fogod! –érvelt fennhangon, de valahogy még ez is jól állt neki.
-Nos nagylegény, akkor egyezzünk meg abban, hogy te megterítesz, én pedig elszórakozok a pezsgővel!
-Aha, és nekem nem hagysz… -fakadt ki durcás arcvonások közepette, majd az arcára ült sértődöttséget vidám mosoly váltotta fel és eltűnt a nappaliban.
Tudtam, hogy alig pár percem van arra, hogy véghezvigyem a tervem. Kapkodva öntöttem ki a pezsgőt két különböző pohárba, majd elővettem a zsebemből egy picike tasakot, melyben már porrá volt őrölve pár tabletta. Gyorsan beleöntöttem a tartalmát az egyikbe. A por pezsegve oldódott fel a gyöngyöző italban, melynek felszínén picike habszigetek keletkeztek. Ezek szerencsére egy pillanat alatt el is tűntek. Ha ugyanolyan pohárba öntöttem volna a pezsgőt, meg sem lehetett volna különböztetni őket.
Sosem felejtem el, milyen izgatott voltam, abban a fél órában, mialatt megvacsoráztunk. Próbáltam leplezni az idegességemet és feszülten figyeltem, hogyan reagál a szervezete az altatóra. Annyit adtam neki, amely egy lovat is 10 perc alatt kiütne, nemhogy egy 63 kilós embert. Ahogy ette a spagettijét, egyre többször ásított és dörzsölte meg a szemét. Mozdulatai lelassultak, szemhéja percről-percre nehezebbé vált. A végén már könyökölt az asztalnál, hogy így támaszthassa meg a fejét.
-Csak nem elálmosodtál, kicsi róka? –kacagtam, majd nyomtam egy apró csókot az arcára.
-De igen… és fogalmam sincs, miért, nagyon régen tört utoljára rám ennyire a durmolhatnék. –motyorászta értetlenül, miközben nyújtózkodott. Fölálltam, majd átöleltem.
-Gyere, elmegyünk aludni, jó? –mosolyogtam rá szelíden, miközben legbelül legszívesebben pofánköptem volna magam. Karommal körbefontam a derekát és felsegítettem az asztaltól. Szegény épphogy lábra bírt állni. Eléggé nehéz művelet volt az ágyig kísérni, de szinte bezuhantunk a párnák közé.
És még így is volt annyi ereje, hogy hozzám bújjon és a nyakamba temesse az arcát…
Átkaroltam, lehunytam a szemem, és vártam. Tíz perc elteltével már mélyen aludt, szívverése lassú volt, akárcsak a lélegzetvételei, melyek a bőrömet söpörték. Óvatosan hámoztam le őt magamról, és hanyatt fektettem. Ujjaim átölelték a csuklóját és éreztem az ereiben a meleg vért.
Egy pillanatra megálltam.
Tényleg ez lenne a jó megoldás? Tényleg megoldanék ezzel mindent? Valóban ennyit ért nekem az a rengeteg pillanat?
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogyha ne adj’ Isten megcsalok valakit, akkor mindenképp a második férfit válasszam, hiszen ha már így hozta a sors, az azt jelenti, hogy az elsőt nem szerettem igazán. De most pont azért vétkezek újra, hogy ismét az elsőt szerethessem. Gondtalanul és szabadon, mint annak idején.
Megragadtam egy kispárnát, majd az arcához nyomtam. Alig fél perc múlva elkezdett mocorogni, de az altató miatt olyan erőtlenek és lassúak voltak a mozdulatai, hogy képtelen lett volna felém kerekedni. Megmarkolta a párnát, de ezzel a mozdulattal szinte semmire se futotta. Már túl gyenge volt…
Rátérdeltem a mellkasára és még nagyobb erővel nyomtam hozzá a párnát.
Most már fuldokolt.
Tompán hallottam a hangját, ahogy a száján keresztül próbál levegőt venni, de a textil elzárta minden légútját. A tüdeje egyre kevesebb és kevesebb levegővel telt meg, mellkasa szakadozva emelkedett fel, mire a térdemet még erősebben nyomtam belé.
Aztán nem mozdult többé. Ott feküdt alattam kiterülve, az ereiben megállt a vér, bőréből hidegség áradt. Tengerkéken csillogó szeme kifakult, s a halál fekete boszorkánya sápadt függönnyel takarta le élettelen testét. Bőrének olyan árnyalatot adott a túlvilág, mint az ablakon beszűrődő telihold fénye a falnak. Kísérteties volt a csend, pedig a fejemben még mindig hallottam az édes kacaját, amint próbálja nem leenni magát a spagettivel.
Lassan leemeltem az arcáról a párnát, és eleredtek a könnyeim.
Tudatosult bennem, hogy soha többet nem fog átölelni, nem néz rám, nem csókol meg és még annyi minden… annyi minden, amely csak az övé volt. Amelyet csak ő tudott. Amire a többi 7 milliárd ember képtelen volt.
Az ő pórusaiból mindig máshogyan illatozott a parfüm, az ő csókja más volt. Még a hajának a tapintása is. És a hülye fejek, melyeket képes volt vágni… és a hangja. A hangjába szerelmes voltam.
Ahogyan belé is.
És én kiirtottam egy embert a Földről. Egyet a több milliárdból, mégis ez az egy annyira különleges volt. Annyira utánozhatatlan. Annyira erős és annyira imádnivaló. Olyan, mintha csak elutazott volna, pedig nem így történt. Már sohasem fogok vele találkozni. Már sohasem fog rámmosolyogni, sohasem zár a karjaiba.
De hiszen ez volt a célom. Hogy ne találkozhassak vele többé. Most mégis minden olyan más...
Sietősen lemásztam az ágyról, majd betakartam, hogy úgy tűnjön, álmában halt meg. A konyhájában felkapcsoltam a lámpát, hogy a szomszédok előbb-utóbb keresni kezdjék.
Azután kiléptem az ajtón és soha többé nem tértem vissza.
Még annyit sem tudok, melyik temetőben áll pontosan a sírja.
Emlékszem… amikor hazaértem, a férjem és a lányom már aludt. Legalább öt percen keresztül sikáltam a fürdőszobában a kezem, mintha csak vér volna rajta. Pedig az egyetlen dolog, amely vérre emlékeztetne, az a rúzsom volt, amely még mindig olyan hibátlanul fedte ajkaim, mint amikor elindultam.
Más érzés volt tükörbe nézni. Egy külső szemlélőnek minden bizonnyal változatlan lehettem, de valahogy mégis más nézett vissza rám. A csapnak támaszkodva meredtem a tükörbe, mint aki már most be van golyózva és már ott úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kötelet tekertek volna a nyakam köré. Éreztem a bűn keserű ízét, azt hittem, hogy kifordulnak a beleim. Nem tudatosult bennem, hogy mit tettem, olyan érzés volt az egész, mintha azt az estét kitörölték volna a fejemből.
De megpróbáltam nem is gondolni erre és úgy folytatni mindent, mint eddig. Megmostam az arcomat, majd átöltöztem és bebújtam Mr. Right mellé aludni, mintha mi sem történt volna.
Nehezen jött álom a szememre... ezernyi gondolat zakatolt a fejemben, képtelen voltam nyugton maradni. Azon elmélkedtem, mi lesz ezután és hogy mi történik, ha valahogy kiderül, mit tettem. De nem fog... az nem lehet.
Hatalmas gombóc volt a torkomban és szipogva emlékeztem vissza a közös élményeinkre.
Ő a szívét adta nekem, de én az életét vettem el, csak hogy mentsem a sajátomét.

Ember vagyok még egyáltalán?

Nem tudtam erre válaszolni. De az élet megadta nekem a kellő büntetést… sokkal jobban, mint azt valaha is képzeltem...

Saturday, December 24, 2011

Boldog Karácsonyt!

Szeretnék minden kedves olvasómnak Boldog Karácsonyt kívánni, remélem, mindenki megtalálja a fa alatt azt az ajándékot, amelyre már régóta vágyott =)És vigyázzatok azért a kajálásokkal =DD Igyekszem részt hozni az elkövetkezendő pár napban.

Pihenjetek sokat és érezzétek jól magatokat! <3

Sunday, December 11, 2011

L'homme fatal

Sziasztok!
Tudom, Black Blooded Angel-t kéne írni, most viszont mégis egy novellával jöttem, amelyet azért rakok fel két részben, hogy lássam, mennyire van igény a befejezésére. Ez ugyanis nem TH-s novella, viszont a történet nem állhat olyan messze az emberektől, mert akinek eddig megmutattam, az visszaírt, hogy bizony volt már hasonló helyzetben. Stílusban teljesen más, mint a novelláim többsége, sokkal "modernebb" nyelvezetben írtam meg. A szereplők mind létező személyek (bár szerencsére nem tudnak magyarul) és egyes cselekmények valóban megtörténtek, de hogy kikről is mintáztam meg ezt és mely sorok a fikciók, azt nem szeretném elárulni. Igyekeztem úgy fogalmazni, mintha maga az illető mesélné el a történetét, aki az elején az én személyiségemmel és környezetemmel hasonló, hogy ezzel is hitelesebbé tegyem a sztorit. Ha tetszett nektek az iromány, akkor mindenképp jelezzétek, mert akkor 2-3 napon belül hozom a befejezést is, amely biztosan nem olyan lesz, amelyet elvárnátok ;)

L'homme fatal

19 éves voltam. Elhagytam már a kamaszkoromat, de még nem álltam készen arra, hogy felnőtt legyek. El voltam foglalva azzal, hogy ne karókat hozzak haza az iskolából és hogy ne legyen akkora a lenövés a hajamon, hogy az állandó témát adjon az iskola bugyimutogatóinak. Sokan voltak kapcsolatban körülöttem és én is vágytam arra, hogy valakinek “jó éjt” sms-t küldhessek elalvás előtt, de hiába volt megannyi férfinév a telefonkönyvemben, nem éreztem azt, hogy a megfelelő személy kapná a jókívánságom. Az eszem viszont nem akart férfiakat, hiszen azok mindent összezavarnak és most pont nem alkalmas az életem az ilyesmire. Talán egy kisállattal jobban járnék...
Aztán három hónapja mégis történt valami és egymásba szerettünk egy francia fiúval, aki félig olasz, helyes, magas, kidolgozott teste van, de nem Terminátor, tud főzni, romantikus, vicces és egy kicsit perverz is. Szóval lenyűgöző kombináció egy 21. századi férfi személyében. Az első perctől kezdve megtaláltuk a közös hangot, mindketten olyan érzéseket produkáltunk, melyeket eddig még soha senkinél, pedig nem tegnap dugtuk ki a fejünket teremtő anyánk lábai közül és nem is egy kapcsolatot tudhattunk a hátunk mögött. Elterveztünk szépen mindent, lakás, gyerek, kiscica, csókolózás az Eiffel torony alatt, közös főzőcskézés karácsonyra, a gimnáziumi ballagásom megünneplése, együtt töltött iskolai szünidők és rengeteg olyan dolog, melyet ha lapokra írnék, akkor tökéletesen be lehetne velük fedni az M3-as autópálya teljes hosszát. Egyikünk sem hitt igazán a szerelemben, mégis képesek voltunk kijelenteni, hogy megtaláltuk egymásban az igazit. Azt a személyt, akiért hajlandóak lennénk olyan dolgokat is megtenni, melyet normál esetben még részegen sem.
Aztán Mr. Right fogta magát és átmenetileg Skandináviába költözött, hogy tavaszig ott dolgozhasson. Interneten és levelen tartottuk a kapcsolatot, egymás alvó-pólóját adtuk fel postán, hogy mindig érezhesse az egyikünk a másik közelségét az illata személyében. Ritkábban tudtunk beszélni. Pokolian hiányzott, de hát mi mást tehettem volna - a barátaimmal dumálgattam el az időt. És itt kezdődtek a bajok…
Volt ott egy 17 éves fiú, akit már az elején “fiammá” fogadtam, mert annyira jól kijöttünk, hogy az tényleg irigylésre méltó volt. Mindig is érettebbnek akartam látszani a koromnál, nála viszont mégis örömmel fejlődtem vissza pár évet és folyton olyan felhőtlenül és gondtalanul csacsogtunk egymással, mint a gyermekek, akik egymást kergetőzve rohangásznak a mezőn. Volt néhány olyan megjegyzése, amely egy ágyat, egy teliholdat, egy csomag óvszert, na és persze kettőnket kívánt, lehetőleg meztelenül, de eleinte csak mosolyogtam és lazán elengedtem a fülem mellett a felettébb férfias megjegyzéseit és örömmel nyugtáztam, hogy érik a gyerek. Aztán pár hét leforgása alatt félelmetesen megváltozott valami és azt vettem észre magamon, hogy én már régen nem haverként tekintek rá. Ő viszont kicsit visszavett a tempóból és inkább csak a kacarászós beszélgetéseinket szorgalmazta. Nem úgy, mint én, akiben úgy kelt fel a vadászösztön, mint a szavannán lépdelő, büszke oroszlánban, amely töretlenül nézegeti a közelében legelésző antilopot, a tikkadt földbe pedig lyukat váj kimeresztett karma. Megijedtem magamtól, versekben próbáltam kiírni a bűnös gondolatokat és folyton folyvást azt kántáltam magamban, hogy ennyire hülye már nem lehetek, ott van nekem Mr. Right, meg a feladott kisérettségi tételeim is, lenne dolog bőven.
De nem, nem, a kis rohadék bombabiztosan bérelte ki magának az agyam elnöki lakosztályát és az Isten irgalmáért sem tágítana onnan. Én pedig egy idő után léptem. Lassan, magabiztosan, halkan és szégyentelenül, mint a bokrok árnyékában tekergőző kígyó, úgy indultam meg felé. Én akartam lenni a bölcs, az önzetlen barát, a vicces társ és a femme fatale is, csak hogy visszaemlékezzünk a szexista megjegyzéseire. Elhívtam őt a lakásunkba, gondosan felhozva mellette több tucat megnyerő érvet, miért is érdemes ezt a fajta szórakozást választania. A fiú nagyon megörült, megígérte, hogy megkérdezi a szüleit.
Azóta nem hoztam ezt elő, nehogy kellemetlenül érezze magát szegény. De ez a tavaszi szünet olyan keserédesen csalogató mulatság egy ilyen találkozásra, közben az ajkaim között halkan elsziszegem, nehogy megbüntessen mindezért Isten, hiszen még fiatal vagyok a komoly dolgokhoz. Persze Mr. Right szentül hiszi, hogy kolostorrá alakítottam a köbányai 52 négyzetméteres lakásunkat és az én “kicsi fiam” is abban a hitben él, hogy szingli vagyok, mint a Holdon az amerikai zászló. Tudom, hogy rossz dolgot csinálok és hogy bármi is lesz ennek a vége, valaki biztosan sírni fog, de azt is tudom, hogy túlságosan is élvezem ezt az egészet ahhoz, hogy megálljak. Komolyan mondom, hogy az Isten bocsásson meg érte.

Kilenc évvel később...

Nagyon megváltozott az életem... bár valahol legbelül tudtam, hogy úgyis ez fog történni. Mr. Right és én összeházasodtunk, hozzá költöztem, legyártottunk egy gyermeket és a 28. életévemet taposom éppen, nagyban azon aggódva, hogy mit csinálok a nyugdíjaséveimben, merthogy én már annyira öreg vagyok. Amikor annak idején a jövőbeli férjem eljött hozzám Pestre, minden kapcsolatot megszakítottam a fiatalabbik sráccal, kitöröltem őt még a legeldugottabb számítógépes dokumentumaimból is. De a szívemben sokáig megmaradt az a sok dolog, amely erkölcsileg tiltott volt, mi mégis úgy élveztük, mint a vidámparkban a vattacukrot meg a sajtos perecet. Szerettünk mindent a mi kis undorító kapcsolatunkban, legfőképp egymást, de amikor Mr. Right visszatért, lecseréltem a telefonszámom, megváltoztattam az e-mail és msn címem, és sehol sem volt már az ismerősöm az illető. Megmondtam neki, hogy mi ezt nem csinálhatjuk. Hogy szeretem, de másfelé kell tovább mennem. Közöltem vele, hogy gyönyörű és tiszta és tudom, hogy én mocskoltam be. Azt kívántam neki a könnyeim között, hogy legyen nagyon boldog és hogy sohase felejtsen el. Leraktam a telefont és soha többet nem beszéltünk.
Ez volt kilenc éve. Tegnap elmentem az egyik francia barátnőmmel a kedvenc zenekarom koncertjére, sok volt a meló meg a stressz is, hát tomboljuk egy kicsit ki magunkat. Éppen tolakodtam előre, amikor sikerült majdnem fellöknöm valakit. Tenyeremet villámgyorsan a szám elé tapasztottam és egy “Uhh, sajnálom, ne haragudjon!” mondat szaladt ki valahogy az ujjaim között. Aztán a tag rám nézett. Ugyanaz a kócos, szőke haj, ugyanazok a kék szemek. Ugyanaz a kis csibészes mosoly, amelyet eleresztett, amikor annak idején a meztelen mellkasán ébredtem fel. Hát rajtam is csak a takarót lehetett volna ruhának keresztelni. Nem hittem el, hogy ott áll előttem. Látszott rajta, hogy ő is ledöbbent, de aztán minden merevség eltűnt belőle és szorosan magához ölelt. A nyakába kapaszkodtam és megpusziltam. Ismét megcsapott az a bódító parfümillat, amely kilenc év alatt mit sem változott, én pedig újra úgy éreztem magam, mint egy tini. Onnantól kezdve egyikünket sem kötötte le a színpad. Felhívtam a férjemet, azt hazudva neki, hogy a barátnőmnél alszom (aki -hatalmas hálámat kiérdemelve ezzel- hajlandó volt falazni nekünk), pedig valójában az én kis tiltott gyümölcsömmel tartottam, aki megmutatta nekem, hol lakik. Meg hát mást is, ami már nagyon hiányzott, hogy őszinte legyek.

És amikor másnap ismét az ő karjaiban ért a reggel, rájöttem, hogy sikerült újra belekerülnöm abba a mókuskerékbe, amely nyolc éve kis híján mindent tönkretett.

És még mindig nem vagyok nyugdíjas…

Tuesday, November 29, 2011

Und... ehm... ja!

Ma vettem észre, hogy a blog követőinek száma 25-re emelkedett, köszönöm szépen! <3

/hogy utaljak az animációra, lesz majd picture of the day is... valamikor =D/


The Black Blooded Angel - 14. rész

Sajnálom, hogy ennyit késtem vele =/

Becsapta maga után az ajtót és fejvesztve rohant a konyhába, a mobiljához. Remegő kezekkel próbálta kikeresni Mia nevét a telefonkönyvben, miközben oda-odapillantott a szobájához. Még mindig áradt a helységből az a furcsa, kellemetlen érzés. Mintha valami fojtogatná, mintha valami gonosz erő lapulna a falak között…
Végre sikerült megtalálnia Mia számát. Gyorsan a „hívás” funkcióra kapcsolt és idegesen, torkában dobogó szívvel várt a válaszra. A vonal kicsöngése mintha ezerszer lassabb lett volna, mint amilyen lenni szokott. Seline idegesen lépdelt fel-alá, képtelen volt megnyugodni. Zihálva vette a levegőt, a tenyere izzadt és minden porcikája remegett. Nem mert visszamenni a szobájába, amíg a barátnője valami felvilágosítást nem ad. Ki tudja, mi lehet ott azóta, mióta kirohant onnan… beleborzong, ahányszor arra a rengeteg vérre gondol…
M: Szia, csak nem elfelejtettél valamit?
S: Mia segíts, kurva nagy baj van! –hadarta idegesen Seline.
M: Micsoda? Úristen, mi történt?
S: Vérzik… érted? Vérzik! Vér van mindenhol, vér folyik a posztereimből, faszom se tudja, hogy, de olyan, mintha vért könnyezne és én nem merek bemenni és nem tudom, hogy mit csináljak és nagyon rosz, hallod? Nagyon rossz… úgy érzem, mintha meg akarna fojtani, mintha nyomná valami az egész testem, mintha össze akarnék roppanni, ő meg csak vérzik és vérzik és azt sem tudom, hogyan állítsam el, és egyre jobban vérzik és vér van mindenhol… Mia segíts basszus, én mindjárt megőrülök… -zokogott Seline.
M: Oké Seline, próbálj lenyugodni! Ülj le, igyál egy pohár vizet! Ez mindenképp egy üzenet akar lenni… -tűnődött Mia.
S: Micsoda szívélyes üzenet, leszakad a picsám, a piaci arabok visszafogottabbak…
M: Seline, NYUGI! Mindenképpen össze kéne gyűjtened egy kis vért valami üvegcsébe és meg kéne vizsgálni.
S: Gondolod, hogy valami betegséget jelez?
M: Elképzelhető.
S: Basszus… oké, de akkor sietek, mert mindjárt hazaér anyám.
M: Rendben. És nyugodj meg, ez csak egy jel volt! Semmi bajod nem történhet.
S: Biztos vagy benne?
M: Egész biztos.
S: Oké… akkor… akkor feltakarítom. Remélem, elállt már valamennyire.
M: Ugyanakkora a rossz érzésed erőssége, mint az elején?
S: Nem… már nem. Valamivel enyhébb.
M: Akkor minden bizonnyal már elállt.
S: Jó… banyek, alig merek visszamenni…
M: Figyelj, nem lesz már semmi baj!
S: Oké… azért tartsd magad mellett a telefont, jó?
M: Oké. De siess, anyud mindjárt hazaér. És reggel az első órában elvisszük a mintát az orvoshoz.
S: Rendben. Köszi mindent!
M: Nincs mit. Ezért vagyok itt neked. Szia!
S: Szia!
Seline letette a telefont, majd felsóhajtott. Esze ágában sem volt visszamenni a szobájába, de sajnos muszáj volt. Vett egy mély levegőt, majd lenyomta a szobája kilincsét. A látvány viszont meglepő volt: a falon egy csepp vér sem volt, a padlón viszont már annál inkább… és nem is akárhogy…

Másnap reggel

Seline és Mia az első szünetben, az iskolapadon görnyedve próbáltak magyarázatot találni a tegnap eseményeire.
-Amikor letettem a telefont és visszajöttem a szobámba, azt hittem, szívinfarktust kapok. –motyogta Seline maga elé meredve, majd ivott egy kortyot a Red Bull-jából.
-Nem csináltál róla képet? Szeretném megnézni. –tette hozzá Mia. Az őrangyal felsóhajtott, majd kotorászni kezdett a zsebében.
-Bár ez nem adja vissza azt, amilyen élőben volt. –mondta, majd belement a mobilja galériájába és felnagyította a tegnap este készített képet. Kisvártatva Mia kezébe csúsztatta a készüléket, akinek a szája is tátva maradt a látványtól, amikor a kijelzőt megpillantotta. A parkettán egy vértócsa terült el, amely egy szárnyát kitáró madarat formázott. Megdöbbentően aprólékosan volt ábrázolva… a padlón egy kósza vércsepp, egy eltévedt maszat nem volt, de még ecsettel sem lehetett volna megformálni azt a tócsát, amelyet a lehulló „könnyek” megalkottak. A madár formája és csőrének mérete egy hollóra emlékeztetett.
-Szerintem ez egy holló. –állapította meg Mia, majd visszaadta Seline-nek a telefont.
-Akkor egyre gondoltunk. Pedig reméltem, hogy veréb, papagáj, vagy egy hattyú, amelyen átment a hetes busz…
-A hollónak nagyon sokféle jelentése van!
-Yep, a hollók zabálták meg a halottakat a háborúk után. –dünnyögte Seline.
-Jaj, nem csak ez! Az angolok a védelem egyik szimbólumaként tartják számon a hollókat. Az 1800-as években azt tartották, hogy Anglia nem kerülhet megszállás alá, egészen addig, amíg azt hollók lakják. Lehet, hogy ez a védelmi ikon utal a te feladatodra is. Bármi is az, mindenképpen üzenet. –magyarázta Mia, majd vett egy darabot Seline chipséből.
-Azta… téged egy könyvtárban szült meg anyád, ne is próbáld letagadni. –vigyorgott Seline.
-Nem ott szült meg! Ez csak normál műveltség. Neked is van…
-Na igen. Tudom például azt, hogyha a Jäger-t, a Hubertus-t és a Bailey-s összeöntöd, akkor kurva nagyot hánysz.
Mia vett egy mély levegőt, majd kérdően az égre vetette a tekintetét.
-Seline, inkább foglalkozzunk a szimbólummal!
-Oh oké.
-Nem történt még valami furcsaság aznap? –érdeklődött Mia, majd egy papírt vett elő a táskájából, hogy jegyzeteléssel próbáljanak utat találni a ködben.
-Hát… nem. –rázta meg a fejét Seline. -A véres könnyezést leszámítva, nem.
-Hmm… értem. Valaminek még lennie kell, amely navigálhat minket. A holló egyaránt jelenthet pozitív és negatív dolgot. Az álomfejtés szerint pedig félreértést, esetleg bosszúságot jellemez a postával kapcsolatban. –érvelt tovább Mia. Seline felnevetett.
-Mekkora lenne már, ha azt jelentené mindez, hogy Billhez nem jön postás!
-Na igen, vicces lenne, de remélem, tisztában vagy vele, hogy baromira nem ezt jelenti. Úgy értem, nem a postással kapcsolatos. Lehet, hogy valami egyéb kommunikációs dolog…
-Lehet koncerttel, lemezzel kapcsolatos… áhh, nincs ötletem.
-Viszont olyanra kell tippelni, amely Billnek hátrányt jelent. A véres könnyezés sosem jelent pozitívumot.
-Ha a vérre összpontosítunk… lehet akár valamilyen baleset is, nem? Mondjuk a próba alatt vagy a stúdióban.
-Ez nem rossz ötlet… -gondolkodott Mia, majd összegyűrte a chipses zacskót.
-Ez így még oké… csak érted… mit kéne tennem? –kérdezte Seline, majd a karjára hajtotta a fejét. Úgy tűnt, a történtek miatt nem igazán sikerült kipihennie magát.
-Biztosan fogsz még jeleket kapni, ne aggódj.
-Ezek után már parázok azoktól a bizonyos jelektől…
-Tudom, én is félnék. De ez ezzel jár. Gondolj csak arra, hogy ezzel térhettél vissza az életbe. És azt se felejtsd el, hogy kire vigyázol. –magyarázta Mia, majd amolyan úrilányos mozdulattal hátravetette barna hajzuhatagát és kivándorolt az összegyűrt zacskóval a szemetesig.
-Nem felejtettem el. –suttogta Seline, de a szavak olyan halkan hagyták el ajkait, hogy csupán ő hallotta őket. Megnyomott egy gombot a mobilján, melynek hatására a kijelző fényárba borult. Egy régi, 2010-es képet „takart” a fekete képernyővédő. Csupán egy kép volt, mégis annyi érzelem és annyi emlék szőtte át, amely nagyon kevés fotóról mondható el. De talán nem is a fényképész és nem is a gép minősége teszi ezt. Hanem inkább az a személy, akit megörökítettek. Seline ezer száj közül is megismerte volna Billét. Mosollyá húzódott ajkai olyannak hatottak, mint amikor a szél húz hosszú, ívelt sávokat a sivatag homokjába. Minden bizonnyal tapintásra is olyan puhák és melegek lehettek, mint a Szahara barna homoktengere.
-Seline Weber, magának nem tűnt föl, hogy becsöngettek? – a lányt a fizikatanárnő irritáló károgása zökkentette ki gondolataiból. Seline zavartan nézett rá, majd körbe. Mindenki vigyázban állt már, ahogyan a tanárokat köszönteni szokás. Egyedül ő ült továbbra is, a mobiljával a kezében. Gyorsan megigazította a szemébe lógó hajtincsét, majd fölállt.
-De… feltűnt. –motyogta végül. A többiek értetlenül meredtek rá, hiszen már megszokták a lány keménységét. De Seline egyáltalán nem foglalkozott velük. Az óra hátralevő részében szorgalmasan körmölt a füzetébe és nem szólt egy árva szót sem.
Este

Seline a kocsmapultnál könyökölt és az ujjával rajzolgatott a söröspohara párás üvegfalára. A történtek után nem sok kedve volt otthon maradni. Félt, hogy ismét valami ijesztő fog történni… így is nehezen ment neki az elalvás a vértócsa föltakarítása után. De ma talán könnyebb lesz, ha egy kis alkohol ringatja álomba. Lehetőleg már otthon és nem útban hazafelé.
Egy idős, ötven év körüli férfi ült mellette. A külseje nem volt elhanyagolt, szomorúnak sem látszott. Úgy tűnik, ő is csak azért gubbaszt itt, hogy kiengedje a gőzt.
-Magának nem otthon kellene lennie és tanulnia? –kérdezte az egyik pillanatban a lánytól. Seline kuncogott, gyorsan összeszedte az összes szarkazmusát, majd közölte:
-Magának nem otthon kellene lennie és a lottósorsolást néznie a TV-ben?
Az öreg felnevetett, majd odanyújtotta jobbját.
-Valtino vagyok.
-Én pedig Seline. Maga olasz? –kérdezte a lány, miközben kezet ráztak.
-Az volnék… de már vagy tíz éve nem jártam Itáliában.
-Oh… de hát miért?
-Egyszerűen nem volt rá okom. Nem köt oda már semmi se. Aztán… minek menjek én olyan helyre, ahol már semmi sincs, ami vonzana? –kuncogott, majd meggyújtott egy szál cigit.
-Ehh, jól mondja. Én pár hete jöttem ide Berlinből. –folytatta Seline, majd kölcsönvette a férfi öngyújtóját.
-Nocsak, költözés?
-Az…
-Nem úgy hangzik, mintha annyira örült volna neki! –kuncogott Valtino, a szájából szakadozva áramlott ki a cigifüst.
-Eleinte utáltam… -mondta Seline, majd meggypirosra festett körmével lepöccintette a hamut a cigijéről. – De aztán megváltozott a véleményem.
-Mi végett?
-Történt egy-két dolog.
-Ebben a kurva városban mindig történik valamit. –kuncogott az öreg. – Most nézd meg a TV-ben, fél órája hollók köröznek egy ház fölött, a rendőröket most hívták ki, hogy lelövöldözzék őket. Erre van pénz, a sok kátyú javítására meg nincs… meg a cigit is adhatnák olcsóbban… nem igaz, kisasszony?
-Hollók? –kérdezett vissza Seline, ám abban a pillanatban az egész kocsma elsötétült. Eltűnt az összes ember, a kanyargó cigarettafüst, a poharak… eltompult a nevetés, a koccintás és a léptek zaja. Helyette egy teljesen más kép fogadta a lányt. Egy szoba egyik részlete rajzolódott ki előtte, üveglapos dohányzóasztallal, krémszínű bőrkanapéval és bordó, hosszú szálú szőnyeggel. A kanapé mellett egy fekete hajú férfi feküdt a földön. Ismét minden elsötétült, majd a következő pillanatban a férfi karja látszódott, az alábbi tetoválással: „Freiheit 89”.
Ez a kép is csak egy pillanatra villant fel a lány fejében, akárcsak az előző. Újra visszatért a kocsma légköre, az emberek morajlása ismét hangosabbá vált. Valtino érdekes arccal meredt a lányra.
-Hát veled meg mi történt Seline, szellemet láttál? –röhögött, majd ivott egy kortyot a söréből. Fogalma sem volt, hogy a lány tényleg látott valamit.
Seline falfehéren és megmerevedett tagokkal ült a pultnál. Látomása volt… ez biztosan az volt. Olyan furcsa érzés öntötte el, amelyet nem tudott volna szavakba önteni. Sokkal intenzívebb volt, mint a poszteres incidens. Valami arra késztette, hogy fusson.
-Mennem kell. –motyogta zavartan, majd fölállt, odarakott 5 eurot a pultra és úgy rohant kifelé, mint akit kergetnek.
-Ezzel meg mi történt? –kérdezte a pultos, miután elrakta az ital árát.
-Fogalmam sincs… de mutasd meg, hogy férfi vagy és hozz nekem még egy sört! –röhögött Valtino.

Seline úgy rohant, ahogy a lábai bírták. Nem tudta, merre halad, csak annyit, hogy előre. El kell jutnia ahhoz a házhoz, de hol van az az épület? Hamburgban? Ott kell, hogy legyen… de az legalább fél napnyi vonatút! Bill pedig most van bajban…
-Ahj, Istenem, MEG KELL MENTENEM! –kiáltotta kétségbeesetten az ég felé a lány, miközben rohant előre. Nem fog megfelelni a feladatának, nem fog odaértni… csak ez járt a fejében. Reményvesztetten rogyott a földre, arcát pedig a tenyerébe temette, amikor hirtelen belekapott a hajába és a pulóverébe a szél. Amikor újra felnézett, hollók köröztek a feje fölött, előtte pedig egy ház terült el.
A ház.
Seline nem értette, hogy került hirtelen ide, csak annyi hajtotta, hogy Bill-t kivigye onnan. Azonnal felállt és a bejárati ajtóhoz sietett.

Saturday, November 12, 2011

Öt perces - Szerelem

Sziasztok!
Először is bocsánat, amiért mostanában ilyen ritkán postolok, de iszonyatosan el vagyok havazva, még a szünetben sem volt időm semmit se produkálni =/ Igyekszem befejezni a részt és a novellákat is. Amit viszont még közölni szeretnék, hogy Dijja versenyén második helyezett lettem és nagyon szépen köszönöm mindenkinek a támogatást! Hihetetlen, hogy 2007 és 2011 között négy novellaíró versenyen indultam és egy különdíjas kivételével mindegyik dobogós helyezést ért el! Mindhárom fokot megjártam már, ezt pedig nem érhettem volna el az olvasóim nélkül. Köszönöm szépen, hogy mindig mellettem álltok! ♥

Mára pedig hoztam egy "Öt perces"-t, amely a szerelemről szól. Az egyetlen szépséghibája, hogy nem TH-s, viszont ha valakinek úgy tetszik, akkor beleképzelheti Bill-t a harmadik személyként. Ezúttal nem a megfogalmazásra koncentráltam, hanem az iromány üzenetére. Remélem, hogy sokatoknak tetszeni fog =)















Csendesen ült a lány az ágy sarkában, kezében egy bögre forrócsoki volt. Illatos füstje úgy kanyargott a meleg szobában, mint az apró homokszemek a sivatag szellőinek sávján. Háta mögött a párnák egymásra voltak tornyosulva, melyek puha felhőkként ölelték körbe a derekát, ahányszor a pamutrengetegre dőlt. A TV-ben valami unalmas amcsi film ment, mint minden vasárnap este. A lány felsóhajtott, majd elfészkelte magát a párnákon.
Az ágy másik végében egy férfi ült. Fekete keretes szemüvegén keresztül meredt előre, könyökével a térdére támaszkodott, miközben ujjait összefonta.
-Nem erről volt szó... -mondta halkan, mégis olyan keserűséggel, hogy arra bárki felfigyelt volna.
-Tudom. -válaszolt a lány hűvösen, majd térdeit a mellkasa elé húzta.
-Akkor miért döntöttél így? Eddig totál úgy tűnt, hogy te is benne vagy!
-És azt is megbeszéltük, hogy addig leszünk együtt, amíg az egyikünk nem alakít ki komoly kapcsolatot egy másikkal, nemde? -érvelt a lány.
-Hát nekem ez nem igazán rémlik. -vágott vissza gúnyosan a férfi, majd fölállt és idegesen járkálni kezdett.
-Minden bizonnyal azért nem, mert te talán mindvégig mást akartál. -jelentette ki a lány. Arcára még mindig a nyugalom vetült, talán azért, mert csak részben figyelt a másikra. Gondolatban nagyon messze járt.
-Ezt hogy érted, Lily?
-Úgy, hogy te többet is akartál, Joe...
A férfi megtorpant, majd elkerekedett szemekkel meredt a lányra.
-Ez baromság. -nyögte, majd leült az ágyra és pötyörészni kezdett valamit a mobilján.
-Ha az lenne, nem reagálnál rá így. -kommentálta Lily.
-De hát még nem is ismered azt a srácot! -csattant fel Joe.
-Gondolod? Voltál már szerelmes?
-Voltam! -fakadt ki dölyfösen a férfi.
-És mit éreztél?
-Mit éreztem volna szerinted? Szerelmet, bazd meg. -vetette oda keserűen Joe. Még mindig azon zakatolt az agya, hogy a lány képes volt visszautasítani. Súlyos csorba esett az önbizalmán, de a megvetése nagyobb volt, mint az önsajnálata.
-Ezek szerint nem voltál még szerelmes. -jelentette ki a lány pókerarccal, majd ajkai mosolyra húzódtak. Sikerült ezzel még kellemetlenebbé tennie a helyzetet a másik fél számára. Joe szemei először döbbenten kerekedtek el, majd gúnyos kacaj szaladt ki belőle.
-Ugyan, mit tudsz te erről?
-A szerelemről? -vonta fel a szemöldökét Lily. -Azt hiszem, sokkal többet, mint te.
-Na halljam! -nevetett Joe, majd a falhoz dőlt, karba tett kézzel. Valami egyszerű, értelmetlen monológra várt, hogy jól kiröhöghesse a lányt. Éreztetni akarta vele, mennyire hibázott, hogy lecserélte őt egy másikra.
-Tudod, amikor kicsi vagy, esetleg kamasz, mindig azt kívánod, hogy legyen egy csomó pénzed. Hogy sose nélkülözhess és megvehess legalább három pár Converse cipőt. Évekig ehhez is tartod magad, e szerint élsz és cselekedsz. Aztán megismersz valakit, aki egy pillanat alatt mindent megváltoztat. Nem azért beszélsz meg vele találkozót, hogy addig se unjad magad, hanem azért, hogy láthasd. Nem visszahívót küldesz neki, amikor szükséged van rá, hanem felhívod. Nem azért alszol nála, hogy dugjatok, hanem azért, hogy összebújva aludhassatok el. Nem azért kéred meg, hogy kísérjen el valahova, mert menőnek akarsz vele látszani, hanem azért, hogy beszélgessetek a jövőtökről. Mert amikor megismerted, már akkor tudtad, hogy ő lesz az, akivel közös lakást fogsz bérelni, akivel mindenedet megosztod. Rájössz, hogy ő lenne az egyetlen személy, akivel TE, igen, TE is hajlandó lennél összeházasodni. Pénzkidobásnak tartottad az esküvőt és féltetted a szabadságodat, mégis, amikor vele vagy, annyira egynek érzitek magatokat, mintha évezredek óta kitöltenétek egymás életét. És éppen ezért vállalnád még azt is, hogy Isten előtt esküt tegyetek. Vele szeretnél felnevelni egy kutyát vagy macskát, hogy aztán majd kisbabátok is lehessen. Vele szeretnél reggelizni és bármennyire is szarul főzöl, érte megtanulnád még a legbonyolultabb fogásokat is, csak hogy még jobban elismerhessen. Mindegy lenne, ki mit mond rád, mert az ő szájából annyira máshogyan hangzana minden szó. És igen, az elején említettem a pénzt. Amikor őt megismered, megtanulsz spórolni és rájössz, hogy nem kell milliomosnak lenned. Hiszen mindened megvan. Van tető a fejed felett, van annyi kereseted, hogy kényelmesen megélj belőle, vannak barátaid és ott van neked Ő. És amikor átölel, az tesz téged igazán gazdaggá. Hiszen nincs a világon még egy olyan ember, mint ő, és ez a személy csak a tiéd. És egy Converse-nek csak addig örülsz, amíg az első lépéseket megteszed benne. De a szerelmed látványa minden egyes alkalommal boldoggá tesz, még hosszú évek múltán is. Többé senki más nem érdekel, csak Ő. Együtt szeretnétek felfedezni a világot, az életet, és együtt akartok meghalni. És tudod Joe, amikor találsz egy olyan nőt, akiről mindezt el tudod mondani, akkor valóban szerelmes vagy. -mesélte Lily, miközben csillogó szemekkel meredt maga elé. Arcán mindvégig ott volt az a meleg mosoly, mellkasa olykor felemelkedett, hogy egy boldog sóhajt engedjen ki magából.
Joe teljesen ledöbbent. Nem tudta hirtelen, mit is fűzzön hozzá a témához. Felváltva nézett a lányra, majd a padlóra.
-Hát... jó neked. -bökte ki végül, majd megvakarta a vállát.
-Igen. És tudod én ezt az állapotot jobbnak találom, mint egy egyéjszakás kalandot. Remélem, megérted. -szólt Lily, majd kihörpintette az utolsó kortyot a bögréjéből és fölállt, hogy felöltözhessen.
Joe csak leste némán, zsebre tett kézzel, ahogy a lány felhúzza a nadrágját, majd a kabátját a vállára kanyarítja. Bedobálta a táskájába az apróbb dolgait, befújta magát a parfümjével, majd menetkészen nézett a férfira.
-Akkor most mennék is, ha nem bánod. -kezdte Lily. Joe felsóhajtott, majd bólintott.
-Menj. És sok boldogságot. -dünnyögte, majd kinyitotta az ajtót. Egy percre sem nézett a lányra. A szekrénysor, a plafon, vagy a sötétkék színű padlószőnyeg valahogy ezerszer érdekesebbnek tűnt abban a pillanatban.
-Köszönöm. És remélem, hogy egy nap majd a te szádból hallhatok ilyeneket. -mosolygott a lány.
-Ja... -morogta Joe, a másikat egy pillantásra sem méltatva.
-Viszlát! -integetett Lily, majd kisétált az ajtón és meg sem állt a liftig. Amikor a felvonó szürke ajtajai bezáródtak mögötte, a férfi tudta, hogy a lány már soha többet nem lépi át a küszöböt.
Pedig mennyi mindent terveztek ma estére... erre jött az a másik.
Joe leült a konyhaasztalhoz, majd kitöltött egy pohár vodkát. Felőle fölfordulhat a fél világ, ő akkoris jól fogja érezni magát.
De valami nem volt jó. Nem esett jól az alkohol se.
"Lily túl szerencsés, bassza meg."-gondolta Joe, majd eltolta magától az üveget. Hogy lehet az, hogy fiatalabb, mint ő, mégis sikerült megtalálnia az igazit?
A férfi gondolt egyet, majd kikotorászta a mobilját a zsebéből és kikeresett belőle egy telefonszámot. Habozott pár percig, ám végül a hívásindítás funkciót nyomta meg. A vonal kicsöngött, majd egy kedvesen csengő női hang hallatszódott a készülékből.
J: Clémentin?
C: Joe?
J: Igen, én. Hogy vagy?
C: Jól köszönöm és te?
J: Én is, köszönöm. Mit csinálsz éppen?
C: Mi idebent nézzük a tévét és ágyból esszük a fagyit. -kuncogott a nő.
J: Nézitek?
C: Igen, a férjemmel meg a fiunkkal. Miért, te is épp nézed?
J: Öhm... terveztem. -hazudta Joe.
C: Most jó film megy a Pro7-en, ajánlom, hogy kapcsolj oda. -vigyorgott Clémentin.
J: Rendben... köszi a tippet.
C: Nincs mit. Amúgy miért kerestél?
J: Csak azért, hogy tudsz-e valamit az osztálytalálkozóról...
C: Oh, semmit se. De esetleg a neten meg tudunk beszélni egy időpontot.
J: Oké, az nem rossz ötlet.
C: Nem hát! De most leteszem, ha nem baj. Jó éjt, szia!
J: Szia. -dünnyögte Joe, majd kinyomta a hívást.
Clémentin volt az első szerelme, még a középiskolában. Joe viszont elhagyta őt, hogy szabadon tombolhassa ki magát. Élvezni akarta a fiatalkorát, a függetlenséget, a korlátlan szabadságot. Jó munkája volt, amely még most is foglalkoztatja, szép lakása van, szivarok a vitrinben, indiai elefánt szuvenírekkel és különböző emléktárgyakkal körülvéve.
De Clémentin imádnivaló nevetése és hangja még sokáig zakatolt a fejében. A férfi végül megtörölte a szemét, mintha csak a kopár négy fal előtt szégyellte volna könnyeit. Lekapcsolta a villanyt, majd elment aludni.
Egyedül.

És szegényen.

Saturday, October 29, 2011

Picture of the day


















"If you were mine, I couldn't wait till the winter time. We would walk on the streets, under the Christmas lights and leave our foodprints in the snow. We would cook every kind of Christmas sweets. We would watch all the Christmas movies with beautiful candles around us. I would share my hot chocolate with you. We would decorate our house and our Christmas tree. I would catch snowflakes with my tongue while we're building a snowman. And laughing a lot when I caught them =) And I will draw in the snow how happy I am with you.
So... if you were mine... every winter would be beautiful. Even the coldest one too. "

Ha az enyém lennél, akkor alig várnám a telet. Sétálnánk az utcán, a karácsonyi fények alatt és ott hagynánk a lábnyomunkat a hóban. Aztán sütnénk mindenféle karácsonyi édességet. Megnéznénk az összes karácsonyi filmet, körülöttünk gyönyörű gyertyákkal. Megosztanám veled a forró csokimat. Feldíszítenénk a házunkat és a karácsonyfánkat. A nyelvemmel kapnám el a hópelyheket, miközben hóembert építünk. És jókat nevetnék, amikor elkaptam őket. És belerajzolnám a hóba, milyen boldog vagyok veled.
Szóval... ha az enyém lennél... minden tél gyönyörű lenne. Még a leghidegebb is.

Tuesday, October 25, 2011

Picture of the day















"Mondd, hogy kicsi a súly, amely kínoz vállamon
Mondd, hogy elolvad a hó és enyhül a fájdalom
Nézd, hogy szemem párkányán a könny megcsillan
Nézd, hogy ez a röpke élet mily gyorsan elillan
Érezd, hogy szíved függönye körbezárja a reményt
Érezd, hogy a jóbarát mindenben megért
Tudd, hogy a cselekedet bölcsője az álom
Tudd, hogy mekkora kincs vagy a világon"

Friday, September 30, 2011

Beteggé teszel - 5 perces














Tanulás közben jött rám az érzés, hogy mindezt papírra vessem, méghozzá ilyen furcsa formában =) Azért furcsa, mert sok irodalmi dolgot írtam bele (pl.: szimbólum, hasonlat, tralalala), nem direkt, egyszerűen csak így sikerült. De mivel ez túl egyszerű és rövid lenne egy novellához, ezért 5 perces irománynak lett bekategorizálva. Üzenete és története persze ennek is van, egyszerűen csak a dolgok mögé kell látni. Remélem, tetszik nektek <3

Beteggé teszel

Az imént jöttem rá, hogy tizennégy éves koromban valamilyen szinten megvakulhattam.
Nem… nem vesztettem el a szemem világát. Egyszerűen csak nem látok semmit se.
Lépdeltem már az Alpok havában, sőt! Kávéztam is egy folyó mellett. De aztán belenéztem sebes, hullámzó tükrébe és visszamosolygott rám Ő.
Nagyot dobbanó szívem lökött hátra, hazáig iszkoltam a poros betonúton. Másnap már az ablakomban könyököltem, a táncoló fűszálak takarója pedig kirajzolta nekem az Ő ívelő ajkait. Aztán az egész arcát.
Megdörzsöltem a szemem és mind eltűnt.
A másik héten, Európa Germán földjén egy rubinvörös autó engedett át a zebrán. Oldalára felcsapódott a sár, mint oroszlánra az űzött vad vére. A napfény pedig megcsillantott rajta egy szempárt.
Remegő térdekkel néztem, elhülten.

Miért van a világnak annyi kincse, vára
Miért váltja a Napot a Hold ezüst dámája
Miért van a homok, miért öleli a tenger
Miért nem láthatom őket legalább egyszer?
Hiába van szent föld, a hegyben lávabölcső
Hiába van torony, gáláns, égig érő
Hiába van puszta, vagy széles jéglepedő
Nézhetek én bárhová, nincs ott más. Csak Ő.

„Ilyen öreg köd nincs!” –gondoltam dacosan és elkönyveltem, hogy majd elfelejtem.
Fejemet a párnámra hajtottam és szép lassan magába ringatott egy másik, messzi világ. Úgy véltem, itt már nem futhatok belé, nincs az a folyosó, melynek falához hanyagul nekidőlne.
Egy kósza pillanatban viszont valaki végigsimított a karomon. Mintha jeges villám csapott volna belém, úgy fordultam meg.
Úgy ismertem már ezt az arcot, mint a Teremtő az Édenkert almafáit. Meleg tekintete az orcámra vetült, tagjaimat idegen bizsergés öntötte el.
„Na, most mi lesz…” –gondoltam reszketve, ajkaim szomjasan sajogtak az övéért, a szívem pedig úgy vergődött, mint egy aranyhal a hálóban.
De Ő csak nézett rám némán, fejét oldalra billentette, ajkai pedig lágy mosolyra húzódtak. Éreztem, ahogy a bőrömre bazsarózsa függönye ereszkedik, pilláimat pedig láthatatlan erő húzza lefelé.
Aztán felébredtem.
Mintha a legsötétebb mélyből rántottak volna elő, úgy ziháltam. A tüdőm szinte szét akart szakadni, a fejem zúgott, a falak pedig lassú keringőbe kezdtek.
Már megint Ő.
Mégis mit mondjak, ha megkérdezik: „Mi újság van veled?”
Talán azt mondom, rokkant vagyok.
Belerokkantam egy emberbe. Nem tudják, hogyan történhetett ez, de nekem mégis sikerült.
Vagy csak mondjam azt, hogy vak vagyok?
„Hát akkor hol a botod-kutyád?” –kérdik.
Olyan nekem nem kell. Vezet helyette ő, világokon át. Minden nap visszaköszön valahonnan az az angyali arc, az a barna szempár. Pont úgy, ahogy a világítótorony aranysávja köszön vissza a csillagoknak a tenger csöndes vizéről.
De én még mindig nem látok semmi mást.
Csak Őt.
Beismerem, betegesen belé betegedtem.
De azt hiszem, jobb azt mondani, hogy csupán vak vagyok.